Gondolatok a kovácsolásról
"Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége? Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról... Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikráből úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát! Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: "Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa..." Mindegyikhez van szava - szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!" Zelk Zoltán: Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója
Kovácsoltvas művesség I.
A gótika kezdetén a pántok csigás-indás végződését a liliomos, majd fénykorában a rozettás végződés váltja fel. A gótikus rácsok általában két fő csoportra, a rudas rácsokra és a négykaréjos idomrácsokra oszthatók. A vesztfáliai Vreden templomának csillárja a középkori világítótestek kiemelkedő példája 1489-ből, Gert Bulsinck munkája. A magyar emlékanyagból a pozsonyi dóm elpusztult szentségházának épségben maradt késő gótikus aranyozott és színezett kovácsoltvas ajtaja érdemel elsősorban említést. A reneszánsz vasművességében a biztonsági szempontok már háttérbe szorulnak, a hangsúly a művészi formálásra irányul. A gótikus vonal szépséget a reneszánsz teljesíti ki.
A reneszánsz vasművességében a vezető szerep a németeké lesz, de jelentős alkotások készülnek Itáliában és Spanyolországban is. A 17. századra általánosan elterjed az iratok, értékek őrzésére szolgáló kincsesláda. A kovácsoltvas temetői keresztekből a 17. században sok készült, a napjainkig fennmaradtakat múzeumok őrzik. A barokk stílusban még a szimmetrikus kompozíció divatos. A 18. század harmincas éveitől a barokk szimmetriája megbotlik, a folyékony hajlékonyságú görbületekre még külön díszítő elemet applikálnak, és a kompozíció olykor áttekinthetetlenné válik. Magyarországon a Würzburgból hozzánk került Fazola Henrik a rokokó vasművesség igazi művésze.
A fertődi Esterházy-kastély hármas osztású kapuja a francia tektonikus szellemű szerkesztési elvek szerint készült. Oromzatuk díszes, különösen a főkapué mozgalmas. Tervezője feltehetően Hefele Menyhért, a kivitelezés Johann Karl Franke nevéhez fűződik. A 18. század utolsó negyedére a görbületek egyenes vonalakká merevednek. Magyarországon a budavári prímási palota franciás ízű, gazdag indadíszes erkélyrácsa és a székefehérvári volt Zichy-palota erkélyrácsa emelkedik ki e kor hazai emlékanyagából. A historizmus már csak másolja a korábbi stílusokat.
A romantikát felváltó eklektika hazánkban a 19. század utolsó harmadában jelentkezik, és formáit mindvégig a történelmi stílusok kelléktárából meríti. Kovácsoltvas-művességünk történetében kiemelkedő teljesítményt nyújtó kor a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizede. A magyar kovácsoltvas-művességnek Jungfer Gyula szerez ismét polgárjogot, és az 1880-as évektől pompás alkotások sorát készíti. Az 1900. évi párizsi, és az 1904. évi Saint Louis-i kiállításokon a Grand Prix-t nyeri. Mellette Alpár Ede, Árkay Sándor, Lepter János, Páder Nándor, Pick Ede, Schwartz Antal, Vágó Ignác kapott több hazai és külföldi kiállításon díjat. Magyarországon, főleg Budapesten a díszlakatos-munkák a város fejlődésével együtt gazdagodnak.
Kovácsoltvas művesség II.
A művészi kovácsolással készült szerkezetek anyaga az alacsony széntartalmú vas, a lágy kovácsvas. Ez hajlítható, kalapálható hidegen is, melegen jól nyújtható, formálható, kovácsolható és tűzben hegeszthető. Iparművészeti jelentőségét könnyű formálhatóságával érte el.
A vas felhasználásának kezdetén a munkákhoz szükséges alapformákat, a rúdvasat, a lemezt a mester maga kovácsolta ki tömbökből. A 14. századtól kezdve vízikerék meghajtású lengőkalapácsokkal hámorok készítették, majd az ipari forradalom beköszöntével hengerművek gyártják e félkész termékeket: a hengerelt vasat, a mintás vasrudat, a profilvasat, stb. Az évszázadok során nemcsak az anyag előállításának módja változott, hanem a megmunkálása is. A vas felhasználásának kezdetétől a 19. század végéig a hegesztés tűzben történt. A 20. század elején a lánghegesztés forradalmasította a sok munkát igénylő tűzi hegesztést, majd pedig a teret hódító légkalapács már más technikát diktált a kovácsoltvas-művességnek; mindezek hatással voltak színvonalának, formájának fejlődésére.
Legegyszerűbb kovácsmunka a vágóval történő alakítást, irdalásnak nevezzük. A kovácsolás vas művészi formálásának alapja. Az izzásig felhevített vasat az üllőn kalapáccsal a kívánt formára alakítják, így lehet nyújtani, duzzasztani, hajlítani, csavarni, lapítani, domborítani, hegeszteni. Jelentős formálási mód a domborítás. Különféle díszítőelemek alakíthatók ki a vasrudak egymásra lapolásával, egymáson való átfűzésével, több rúdnak egy vagy több gyűrű által köteggé kapcsolásával. A kovácstűzi forrasztás két darab összeerősítésének ősi módja, de régtől használják a szegecselést is, amely az elemek perforálását és különféle szegekkel való egybefűzését jelenti. A szegeket ajtópántok, vakpántok felerősítésére is használják, és a szegfejek ritmikus sorai dekoratív hatást keltenek.
Lyukasztással és összefűzéssel is összeerősíthető elemek, ez a rács előállításának legszellemesebb formája. A román kor az egyszerű szegecselt laposvaskötéseket alkalmazza, a gótika az éles metszésű, hegyesszögű profilvaskötéseket ismeri, a reneszánsz a gömb-, ill. félgömbvas kötések mellett a hasított és szegecselt gyűrűs kötéseket használja. A barokk az akantuszleveles kötések sorát alkalmazza, a rokokóban ezt zsinórok és szalagok váltják fel, amit a XVI. Lajos-stílus is átvesz. Ez a stílus golyóskötése a klasszicizmusba is átnyúlik. A vas felületének díszítésére vonalakat vagy pontokat mélyítenek / poncolás/, a rudat gyakran megcsavarják, végeit csigásan meghajlítják, a díszes szerkezetekre rúdvasból, vagy lemezből figurális vagy ornamentális díszeket helyeznek.
Az ókorban vasból főleg szerszámokat, fegyvereket, használati tárgyakat készítettek. A 11. századra tehető a vas művészi felhasználásának kezdete, amikor bronzajtókat, ajtóvereteket a kovácsoltvas váltja fel. Ekkor válik a kézműiparnak ez az ága művészetté. A vas művészi megmunkálását kezdetben, a kolostorokban végezték. A középkor végén kialakul a lakatos mesterség három ága, a pléhmívesség, a fehérmívesség és a tisztított mívesség. A pléhmívesek: a zárat, lakatot, kulcsot, rácsot, a fehérmívesek: a buzogányokat és kengyeleket, a tisztított mívesek: a szekercéket, csákányokat. Az ajtóvasalások a művészi lakatosmunkák legrégebbi emlékei.
A román kori vasalás előbb egyszerű és főleg gyakorlati célt szolgál, formai fejlődése szorosan kapcsolódik az építészetben alkalmazott díszítőelemek fejlődéséhez. A román korban az ajtó felületét gyakran színes, festett bőrrel borítják. Ezen a felületen a vasalás még fokozottabban érvényesül és a bőrborítás egyben az ajtó felületét is védi az időjárás káros hatásai ellen. A román kor legfontosabb bútordarabja a láda. Vasalása teljesen megegyezik az ajtóvasalásokkal. A rácsok rajzai egyszerűek, keretekből, vagy függőleges rudakból állnak, közeiket sűrűn elhelyezett C vagy S alakú csigák töltik ki. A gótika vasművesei alkalmazzák először a hideg megmunkálásnak csaknem minden ma is ismert módszerét.
A kovácsolás mestersége
A fémek megmunkálásának kezdetéről jó 3500 éve vannak az első ismereteink. Az ember már a kezdeti időszakban felfedezte a vas előállításának módját, öntését, kovácsolását.
Az évszázadok alatti mesterségbeli tapasztalat a vas feldolgozásánál, kovácsolásánál-a középkor hajnalától a XX. század elejéig tartó aranykorig- csodálatos vasmunkákat eredményezett. Itthoni kovácsművészetünk csúcspontja a XIX-XX. század fordulója tájékára tehető. A vas a kő és a fa mellett az egyik legáltalánosabban elterjedt alapanyag.
A civilizációs fejlődés mai színvonala, felfedezése nélkül nem valósulhatott volna meg. Elterjedésének kedvezett, hogy ércei az egész világon szinte kimeríthetetlen mennyiségben fellelhetők.
Kovácsolás alatt a vas vörösmelegre hevítése után az üllőn történő kalapácsolással való alakítását értjük. Ez a szabadalakító kovácsolás. A művelet során a kovács mesterségbeli tudásának -szerszámainak változatossága - révén születnek az alkotások. A korai időkben leggyakrabban fegyverek, a mindennapi élet, házieszközök, lószerszámok vasrészei, szekéralkatrészek készültek.
A mai vasműves alkotások funkciója, formája - stílusirányzatoknak megfelelően - az építészet a mindennapi élet alkotóelemei, díszítőeszközei. Hazánk, de különösen Budapest gazdag szép kivitelű vasmunkákból. A belvárosi házak kapujaival, rácsaival való találkozás során lépten-nyomon fellelhető a közel 100 év előtti mesterségbeli tudás.
Nem egy vasmunka - bár nincs jelölve- komoly művészi értéket képvisel. Állíthatjuk a generációkkal előttünk készült műlakatos alkotások a mai kor alkotó szakemberinek is példaértékűek.